Kellett egy kirándulómotor. Kellett, mert az esténként jelentős alkoholmennyiséggel megtámogatott “pasis” túrák egyszer csak családi jelleget öltöttek. A “csajok” jöttek velünk vagy saját motorral, vagy utasként (nálunk az utóbbi szituáció játszott). Alacsony motor kellett, hogy az utas le- és felszállásánál jól ki tudjam támasztani magam; valami barátságos karakterű, amin nincs teljesítménykényszer, csak gondtalan, örömteli kirándulás. Akkor még nem gondoltam arra (pontosabban nem vettem eléggé komolyan), hogy két embernek egy hosszabb túrához több cuccot kell pakolnia, pláne, ha az egyikük nő…Ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor majdnem vettem egy Ducatit. Az olasz gyár ekkortájt hozta ki a 800-as Scramblert, a marketingcsapat pedig remek munkát végzett. Zabáltam az életérzést, amit a promóciós videók sugároztak, az sem érdekelt, hogy a klipekben a tópartra leruccanó, majd a naplementébe motorozó fiatalok szolid 20 évvel fiatalabbak nálam. Nem mellékesen a motor is tetszett, és amikor a 2016-os milánói motorkiállításon az én kis utasommal ráhuppantunk a járgányra, tovább erősödött az “akarom-érzés”. Egyetlen dolog zavart, az üléshossz. A Scrambler ülését meglehetősen szűkre szabták, ami bizonyára serkentette a videókban szereplő fiatalok párkapcsolati fejlődését, de nem igazán passzolt a hosszabb túrákon némi mocorgásra is teret adó ülőalkalmatosság-elképzelésemhez.
Nem engedtem el teljesen a Ducati Scramblert, de elkezdtem alternatívák után kutatni. Hosszasan pörgettem a japán motorgyártók kínálatát, de valahogy nem dobbant a szívem egyik potenciális modellre sem. Addig nézegettem a Scrambler képeket, hogy már-már ideálisnak láttam az üléshosszt, amikor beleütköztem a Triumph Street Twinbe. Bammmm, szerelem első látásra. Karakteres, stílusos, bár kissé más vonal, mint a Ducati. Gyönyörű, fekete, motor formájú motor. Klasszikus, kerek első lámpa, dupla kipufogó, 18-as első kerék. Alacsony, a blokkja jámbor és szelíd, a kiállása tekintetmágnes. Az ülése pedig hosszú, bőséges helykínálattal két ember számára is. A Scrambler buborék elpukkant, helyette ott lebegett a Triumph álom. Miután a családi kupaktanács is megszavazta, hogy az Ezredes társat kapjon a garázsban, megrendeltem a vadonatúj Triumph Street Twint. Ösztönös döntés volt, de minden érzékem azt súgta, hogy ezt nem lehet megbánni, és hogy a Triumph-fal valami nagyon jó dolog kezdődik.
Sorkettes, 900 köbcenti, 55 lóerő. A száraz súlya 198 kg (de az alacsony súlypont miatt többnek érezni), csak 5 gangos, fordulatszámmérő nincs. Nem hinném, hogy ezekre a száraz katalógus adatokra összefutna bárki szájában a nyál, és tulajdonképpen én sem értem, hogy ilyen adottságokkal hogyan lehet ilyen veszettül jó…?! Mert bizony veszett jó vele motorozni. De ennél a motorozásnál el kell felejteni a tempót és a csapatást, át kell állni zen-üzemmódba, és csak élvezni a dupla kipufogó rotyogását. A Triumph Street Twin a tökéletes kirándulómotor. A zen-mester, aki megfontolt tanítóként fújja ki fejedből a gondokat. Van benne nyomaték, ezért nem érdemes pörgetni. A felső fordulatszám-tartományban csak zúg, de nem megy. 90-100 km/h-ás tempó mellett kivisz a világból, efölött már nem akkora élmény vele menni. Az autópályát kimondottan utálja.
A motor a vásárlás után kapott néhány gyári extrát (középállvány, hűtővédő rács, szélvédő plexi, blokkvédő lemez, fékolaj-tartály, hátsó poggyászrács, Triumph-logós szelepsapka), de (eddig) nem vittem túlzásba a pimpelést. A gyári túraplexivel amúgy is mellélőttem, elviselhetetlen szélzajt okozott a sisakra terelt menetszél. Most egy Dart kisplexi van rajta, ami ugyan nem tökéletes, de valószínűleg marad. Az ülés alatti USB csatlakozó hasznos gyári tartozék, de van egy-két bosszantó részlet is a motoron. A fém tankra jól passzol a régi mágneses tanktáskám, kivéve, hogy a nem középen elhelyezett, kiemelkedő – amúgy nagyon stílusos – tanksapka belerondít a rögzítésbe (érdemesebb oldaltáskákban gondolkozni). A gumi borítású lábtartó széle – különösen a váltó oldalon – nagyon csúszik, gyakran előfordul, hogy menet közben a levegőben kapálózok a lábammal (több fajta scrambler-típusú, bordázott lábtartó is elérhető a Street Twinre, érdemes cserélni). A kábelkötegek elvezetése típushiba, teljesen balra fordított kormánynál az első lámpa tartókonzolja belelóg a vezetékekbe, és egy idő után felszakít(hat)ja a szigetelést. Egy gyorskötözővel és a tartókonzol éles peremének enyhe megreszelésével a kockázat gyorsan csökkenthető, na de akkor is…A kijelzőn a benzinszint-mérő nagyon béna. Tankolás után még jó pár száz métert kell menni a motorral, mire a kijelző visszaáll a valódi benzinmennyiségre. Ezzel a végére is értem a negatívumoknak, a többi már tényleg móka és kacagás.
Alapvetően kisebb-nagyobb túrákra, nyári hétvégék reggeli motorozására és stresszoldó esti gurulásokra használom a motort. Az Ezredes továbbra is a Nr. 1. huligánkodó, de őszintén megvallva, amikor fáradtnak vagy kevésbé koncentráltnak érzem magam, inkább nyúlok a Triumph kulcs felé. A futómű nem állítható, és – különösen hátul – rendkívül puha, hullámzó. Egyszóval tökéletes a pocsék magyar utakra! Szokásommá vált, hogy az ismeretlen útszakaszokat a Triumph-fal mérem fel, aztán – megfelelő útminőség esetén – később a Suzukival is bejárom a tempósabban is élvezetes szakaszokat. Az éves külföldi túrákra is a Triumph áll ki a garázsból, kimondottan élvezetes és stresszmentes rajta az utassal motorozás. Az első két évben “lábon” mentünk ki Ausztriába, egy tanktáskába, és a hátsó poggyásztartóra gumipókozott hengertáskába pakoltuk a cókmókokat. Nem mondom, hogy bővelkedtünk a helyben, de nem (csak) emiatt kaptunk rá az elmúlt években a motor furgonban szállítására. Napi 400-500 kilométert el lehet nyugodt ritmusban, autópálya-mentesen karistolni a motorral, de nem érdemes erőltetni az ennél hosszabb távokat és nagyobb tempót. Nem erre való. Mivel mindig időből van a legkevesebb, a furgonos szállítás tökéletes megoldás. Tudom, tudom, “az út maga a cél”, meg “mekkora keménység már letolni hétszáz kilométert egyseggel”, és évek múltán jókat lehet röhögni a jeges esőben, szélviharban lenyomott etapokon. Köszönöm, ez már megvolt, elpuhultam, jöhetnek a lenézett, nyugger megoldások. Bérelt furgonnal vittük a motort a két évvel ezelőtti toszkán túrára, és tavaly már Ausztriába is. Nem kell foglalkozni az időjárással, kényelmesen kigurulsz a célig autópályán, letolod a motort a furgonból, és már kanyaroghatsz is a szerpentinen. Ja, és akárhány bőröndöt teletömhetsz ruhákkal, cipőkkel, kütyükkel, csak győzd felcipelni a szobába.
Egyébként a motor nagyon kényelmesen, erőlködés nélkül terelhető. A kuplung habkönnyű, a gázreakció lágy és barátságos, a súlypontja nagyon alacsonyan van. A 18-as első kerék igényel némi megszokást: kicsit bele kell billenteni a motort a kanyarba, de ha már íven van, akkor betonbiztosan tartja. Az elektronikát nem cifrázták túl: nem kikapcsolható ABS, illetve egyállású (kikapcsolható) kipörgésgátló. Ez utóbbi nagyon kellett hűvösebb napokon a gyári Pirelli Phantom bakelitekhez, a jelenlegi Pirelli Scorpion Trail 2-t már ritkábban tekeri el a 80 Nm-es, 3200-as (!) fordulaton érkező maximális nyomaték. A kerekeket gyárilag 90 fokban elfordított szelepekkel szerelik, ez sokat segít a hozzám hasonló levegőnyomás fetisisztáknak. A tükrök, bár nem túl szépek, a mai trendekkel ellentétben nagyobb tempónál is jól használhatók. A japán motorjaimnál soha nem volt gond az akkumulátorral, pedig még télen sem fordítottam különösebb figyelmet a karbantartásukra. Nos, az én szeretett Triumphom akkuja többször is megtréfált induláskor, három év után pedig teljesen megadta magát. Erre érdemes figyelni, úgy látszik érzékenyebb lelkű szegénykém.
2018-tól az angolok belepakoltak +11 lóerőt a Street Twin blokkjába, és kapott egy csúszókuplungot is a típus. Aki meg a stílushoz ménest is akart, az kitolhatta a szalonból a Speed Twint. De nem kell annyi paci a stresszmentes motorozáshoz. Tavaly, egy szép őszi napon elgurultunk Dunabogdányba, pisztrángot ettünk, majd a hegyeken keresztül hazamotoroztunk. Selymesen dohogott alattunk a motor, miközben lágyan kergettük a kanyarokat az őszi színekbe bújt falevelektől kócos, párás, nedves utakon. Ő átölelt, én pedig megállítottam volna az időt, amikor a dupla kipufogó szerelmet dörmögött a lemenő nap sugarainak. Esküszöm befértünk volna egy Triumph reklámba. Egy igazán giccses fajtába!